Jokers

Hétvégén megnéztük az új Joker filmet, amelyben a címszerepet Joaquin Phoenix játssza (csak adalék azoknak, akik az elmúlt egy évben valami kő alatt éltek). Nem kifejezetten a filmről szeretnék írni, mert az természetesen parádés, gyönyörű, nyomasztó és mégis humoros (ha valaki ez utóbbit nem nagyon találta benne, javaslom, keresse a fekete- és morbidhumor-szűrőjét), abszolút nyerő film, aki bírja a karakterdrámát és a kifacsart, mégis ijesztően ismerős élethelyzeteket.

A Jokerekről szeretnék írni, hogy nekem mit jelentenek.

Gondolom, nem kell bemutatni őket, de azért mégis:
(felső sor) Heath Ledger, Jack Nicholson, Mark Hamill (eredeti hang)
(alsó sor) Cesar Romero, Joaquin Phoenix, Jared Leto

Cesar Romero Jokere: róla nem sokat tudok mondani, az 1966-os Batman-filmet nem láttam, egyszer talán pótolom.

Jack Nicholson: Tim Burton 1989-es Batman filmjének Jokere, igazi eszelős maffiózó, aki mikor még emberként nézett ki, sem volt százas (egy rendkívül narcisztikus seggfej), de ahogy elvesztette külsőségbeli vonzerejét, végképp becsavarodott. Saját, amúgy is gátlásoktól mentes attitűdje párosult a minden-mindegy elvével, és egy fékevesztett száguldás lett belőle, aminek a vége vagy teljes pusztítás, vagy pusztulás, de középút nincs.

"Mondd, táncoltál valaha az ördöggel sápadt holdfénynél?" Számomra ikonikus mondat lett, ha egyszer lesz rá kapacitásom, tuti, hogy kanyarítok köré egy épkézláb sztorit.

A nevetése: hideg. Az ember hátán futkározó hideg.

Mark Hamill: röhejesen hangzik, de én nem ismerem MH hangját. A rajzolt, sorozatbeli Jokert én csak magyarul hallottam, jó-rossz szinkronnal (gondolom, mikor mennyit szánt a szinkronra a forgalmazó, mert hát ez csak "mese, jó lesz az a csipaszemű kölköknek hétvégén reggel"), így marad a karakter viselkedése: érzeni rajta azt a nüansznyi határt, hogy mikor kéne átbillennie, hogy tényleg igazán gonosz legyen. A Gyilkos tréfában (ami egész estés volt) már nem lehetett elmismásolni, ott tényleg gonosz volt, és igazi mélységet adott a sztorinak. Valahogy Joker nélkül a Batman sorozatok nem lettek volna olyan sötétek, és csak egy picit komorabb szuperhősős mese lett volna.

Nevetése gonosz, éles, de inkább mesei, de annyi azért nem, hogy ne ijessze meg a gyereket egy kicsit, de ne is zökkentse ki a komfortérzetéből.

Heath Ledger: Nolan Sötét Lovagjában (2008) egy jelentősen eltérő Jokert kaptunk, ami zseniális lett: titokzatos, eszelős, anarchista, zseni. Önmaga ellentéte, egyszerre feszül benne a türelem (míg végigviszi a saját játékát) és a türelmetlenség, az állandó túlmozgása, a "haladjunkmárhaladjunkmár" hozzáállása. A tébolyult zseni, aki ragaszkodik a tervéhez, de nem fél improvizálni. Maga a film nem volt emlékezetes, akárhogy gondolkodom jeleneteken, kifejezetten csak a Jokeresek ugranak be.

Ennek ellenére nem emlékszem nevetésre. Volt benne? Ami jellegzetes volt, az a szájszél nyalogatása, ami egyszerre volt idegesítő és emlékeztetett a kígyóra.

Jared Leto: Az Öngyilkos Osztag Jokere. Ahhoz képest, hogy a trailereket rá építették fel, szinte semmi nem volt belőle a moziban, egyedül a 12 perces bővítettben volt több jelenete, ami inkább a Harley Quinnel való kapcsolatát jellemezte. Sokan mondják, hogy Jared Leto nem nagyon fogta meg a karaktert, és kaptunk egy ripacsot, nem a Jokert, de ezzel nem tudok egyetérteni. Szerintem sem túl erős ez a Joker, inkább más. Egy harmadik aspektus az általam látott filmek közül, és közel sem olyan fényes, mint a másik kettő, ez inkább a rajzfilmes Jokerre emlékeztet. Nem egy klasszikus, tébolyult maffiózót kapunk, és nem is a magányos anarchistát, hanem a kettő között, egy "gangsta"-t. Ezért tűnik annyira ripacsnak, önmaga karikatúrájának, mert a négeres gengszter-érzés nagyon a külsőségekre épít, ki a faszagyerek. Viselkedése szerintem ennek megfelelő, és amikor tényleg túlzóan ripacskodik, az inkább azokban a jelenetekben van, ahol Harley Quinnek imponál, mert le akarja nyűgözni szerelmét, egyébként meg mindenkire nagyívben, szenvtelenül tojik.

Nevetése ennek megfelelő: ami feltűnő benne, az a szenvtelenség és öncélúság.

Joaquin Phoenix: Az önálló film. Nem egy klasszikus képregény-adaptációt kaptunk, bár kétségtelenül építkezik belőle. Ez egy dráma. Karakterdráma, így még nem látszik, hogy melyik Joker lesz belőle, ha kapunk folytatás. JP zseniálisan építette fel az egészet, a Személyiséget, de még nem A Joker. Hanem itt, a szemünk láttára születik meg, és lesz belőle a Király, akinek a mozgása, tánca a taichi megnyugtató mozdulatainak torzulása, nevető-betegsége a sarokba szorított kutya ugatása, ami a végére kitisztul, megtalálja a helyét. Ennek a Jokernek már minden mindegy, csinál, amihez éppen kedve van. Nem fél, nincs benne félelemérzet, nem akar megfelelni senkinek, nem uralkodik senkin, megy a feje után. Nem könyörtelen maffiózó, nem az anarchista, és nem is a páváskodó geci, hanem a megtestesült nihil.

Nevetése a kezdeti, kellemetlen, elhúzódó ugatásszerű, ahogy próbál még beilleszkedni, elnyomni saját magát, a végére hellyel-közzel elkezd kisimulni.