Másodjára, majd' egy év távlatából olvastam újra a könyvet, mert Philip K. Dick mellé kell valami könnyedebb és megszokott, ami azért sci-fi. Bár az Acélszentek inkább poszt-apokaliptikus, de itt-ott hurcibál magával cyberpunk látvány-elemeket.Fülszöveg meg ilyen izékkel most nem foglalkoznék, mert akit érdekel, az kattintson a képre, a kiadó oldalára ugrik, és ott még bele is olvashat a könyvbe, ha kíváncsi lett. Inkább csak elmesélném a benyomásaimat, hogy mitől volt számomra szórakoztató, vagy falkaparós. Aki még nem olvasta, és nem szereti a spoilereket, akkor annak most szólok, hogy ne is olvasson tovább. Nincs benne sok, de lelövöm a könyv egyik csattanóját.
Kharex szövegeit, stílusát mindig bírtam. Ott van az egyik szívem csücske, a Bajban van, százados!, zseniálisan adta vissza a háborúba belefásult katonát (és Kharex, baszd meg, hogy leszedted magad Mazsiról:P), ahogy anno millió meg egy éve a Szintetikus Szimfóniával került az orrom elé. Vagy, egy másik történet, egy TAI kódnevű program keretében kaptam tőle - de ha megölnek, se jut eszembe a címe. De ami nagyon megmaradt minden esetben, az a sajátos, Kharex-féle stílus. Lehet, csak nekem, meg néhány másik elvetemültnek volt fogyasztható, azért kellett kinyírni, mert csak egy-két helyen találkoztam vele a könyvben. Ez nagyon hiányzott nekem, és hiába volt darálható, fogyasztható az egész (akit zavar a vulgaritás, az nagyívben kerülje el, de Kharex történeteinek jól áll), mégis, hagyott egy "kis" ürességet. Kharex: te herélted ki a saját stílusod, vagy a szerkesztődet illenék élő oltárrá alakítani?
A sámán és a Monolit: jól tettem, hogy másodszorra is elolvastam, és úgy alkotok véleményt, mert elsőre - megvallom - nem jött be se a sámán, se a Monolit. Igazából, most sem gyerebe, csak első olvasásnak semmiféleképpen nem éreztem indokoltnak az ennyire erős okkult jelenlétet, de másodszori olvasásra feltűntek azok az apró utalások, amik végig elejtve voltak, csak eleinte betudtam a főhős jólfejlett paranoiájának. Végül, a sámánt megbocsátom, de ha már idehaza járunk, nem táltos kellett volna, hogy legyen? A Monolittal nem tudok napirendre térni. Mint az a fő-zombiizé, főellenség.
A futuristákat a szívembe zártam, egyem meg a cyberpunk-lelküket, a Törött Generálissal meg a bőlére eresztett dumájával együtt:)
Budapest most is az elmebetegek városa, a harmadik világháború nem tudta ezt fokozni - csak elsöpörte a hatalmat, ami lent tartotta volna a födőt. Ahogy olvastam, mentem a helyszínekre én is - született pesti gyerek lévén, de az a helyzet, hogy aki nem bennszülött, annak a legtöbb hely nem sokat mond. De azért otthon éreztem magam, nosztalgiával gondoltam vissza kedvenc helyeimre, ahogy a környékbe botlottunk a történet folyamán.
A Dani gyereket sajnálom, kár érte. Ezek szerint Ádám faterja mégsem beszélt vele.
Ha már Ádám: ugyanolyan elcseszett középkorú férfi, mint a legtöbb noir-főhős, csak ő még nagyívben le is szarja:) A hadnagy meg a női megfelelője.
Egyébként, hogy is volt ez a falon átugráló exók? A harmadik világháborúban újjáépítették a berlini falat? Mert egyidőben a berlini falat emlegetni, majd szembetalálkozni a Westenddel, némi történelmi ellentmondást vált ki az emberből;) De azért megbocsátom, mert nekem is utána kellett kérdeznem, mert a történelem sosem volt az erősségem.
Összességében véve, nekem tetszett. Hiányzik ez-az, főképp a hamisítatlan Kharex-stílus, nem volt meg a jóértelemben vett "wtf?!", de szórakoztatott. Egy hosszú délutánra minden gond nélkül ki tud kapcsolni, beszippant, és a végéig nem ereszt.
Ajánlás? Mindazoknak, akik bírják a posztapokalipszisba oltott wtf sci-fit, nyakonszórva okkultizmussal. Akik Pesten nőttek fel. Akik bírják a "könnyed" magyar sajátosságokat, főleg humor terén, és nem zavarja az "ízes" magyar beszéd:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése